Vonnegut, a fanyar humorú földönkívüli, 90 éves lenne


“A legtöbb szülői intelem nem más, mint elveszett gyerekkori álmok továbbadása jó tanácsnak álcázva”

A fekete humor mestereként emlegették, de szelíd humanizmusa minden írásán átsütött. Talán ezért is nyilatkozta egyszer fia azt, hogy híres apjába kis túlzással az egész világ szerelmes volt. Kurt Vonnegut, a német származású amerikai író egy fanyar humorú földönkívüli éleslátásával elemezte a huszadik századi embert. Ma lenne kilencvenéves.

Mint oly sokaknak a nemzedékéből, Vonnegut számára is a II. világháború jelentette az egyik legmeghatározóbb életélményt, mi több, a számára írói áttörést hozó kötet, Az ötös számú vágóhíd is háborús regénynek minősíthető, még akkor is, ha szarkasztikus humorú szerzője ezúttal is jelentősen kiforgatta a műfaji kliséket.

Vonnegut pályája nem csak a fentiek miatt címkézhető úgy, mint igazi amerikai írókarrierként. Egyrészt abban a korszakban vált főállású íróvá, amikor a különféle színes magazinokat még a minőségi irodalommal lehetett eladni, és amikor egy-egy írói debütálás még valódi eseménynek számított.

Másrészt számos más tengerentúli szerzőhöz hasonlóan pályafutása egy részét (a kevésbé tehetségek az egészét) az olyan populáris műfajok vonzásában töltötte, mint a krimi, a fantasy vagy a science fiction. Ez utóbbit művelte eleinte Vonnegut is, majd később, már „komolyabb” íróként elismerve is örömmel játszott a műfaji határokkal. Elég csak utalni az evolúciós paródiaként is olvasható Galápagosra, vagy egyik leghíresebb műve, A bajnokok reggelije közismert mellékszereplőjére, Kilgore Troutra, a fleknis sci-fi íróra.

Éjfekete humor – ezúttal rajzban
Fotó: Kurtvonnegut.com

Vonnegut társadalmilag erősen elkötelezett író volt, ám nézeteit és véleményét nem a szájbarágós didaktika eszközével, hanem ironikus hangvételén átszűrve közvetítette. Rövid mondatai, szentenciává váló tömör kiszólásai („így megy ez”) az emberiség hibáit kristálytisztán látó, ám ennek ellenére a humánumban makacsul hívó értelmiségi kommentárjaként is felfoghatók. Szellemi öröksége a tudomány eredményei iránt érdeklődő, a darwinizmus talaján álló ateista progresszív amerikai irányzathoz kötötte, ám kevesen írtak olyan meleg hangú sorokat például Jézus Krisztusról és az ő humoráról, mint ahogy Vonnegut tette egyik rövid írásában, ami a Virágvasárnap című kötetben olvasható. Az ateista, aki kedvelte Jézust.

Jelentés a mészárszékből

A sokat emlegetett fekete humor az író sajátos élettapasztalataiból fakadt. Vonnegut Indianapolisban látta meg a napvilágot; apja ismert építész volt, anyja gazdag sörgyáros családból származott. A nagy gazdasági válság idején apja virágzó üzlete szinte egyik napról a másikra omlott össze, így el kellett adniuk házukat, őt pedig kivették a magániskolából. Apja soha nem heverte ki az anyagi csőd következményeit, anyja az alkohol és a gyógyszerek rabja lett, végül a második világháború idején öngyilkosságot követett el. Vonnegut egész életét és munkásságát meghatározó pesszimizmusa a fiatal korában átélt tragédiák sorozatában gyökerezett.

Már diákként írta és szerkesztette az iskolai lapot, és ekkor dolgozta ki a maga számára alapelveit: tárd fel a tényeket, írj egyszerű mondatokat, ismerd meg jól közönségedet. 1940-től a Cornell Egyetemen tanult kémiát, de saját bevallása szerint is több időt fordított az egyetem lapjának szerkesztésére.

Az Egyesült Államok hadba lépése után jelentkezett a hadseregbe, 1944 telén az ardenneki csatában német fogságba esett. Drezdába került kényszermunkára, a várost 1945. február 13-án szinte teljesen elpusztító, 135 ezer áldozatot követelő angolszász szőnyegbombázást csak azért élte túl, mert egy korábbi vágóhíd földalatti húsraktárában őrizték társaival együtt. Az életben maradtak feladata ezután egy hétig az áldozatok maradványainak összegyűjtése és eltemetése volt. Vonnegutot drezdai élményei késztették húsz évvel később leghíresebb könyve, Az ötös számú vágóhíd megírására. A sors, a szabad akarat, az emberi természet illogikus voltát boncolgató mű ma már klasszikus, a Time magazin listáján a legjobb száz múlt századi angol nyelvű regény között szerepel. A regényt meg is filmesítették, zenéjét a zongoraművész Glenn Gould szerezte.

Az író a háború befejeződése után hazatért, megnősült; három gyermeke született, 1957-től rákban elhunyt nővére három gyermekét is ő nevelte. A Chicagói Egyetem antropológiai szakán szerzett diplomát, ezután a General Electric óriásvállalat reklámosztályán dolgozott. Közben lankadatlanul írt és házalt műveivel a kiadóknál. Próbálkozásait 1952-ben koronázta siker, megjelent első regénye, az amerikai életforma gyilkos szatíráját adó Gépzongora.

Következő művét 1959-ben adták ki: a Titán szirénjeiben horizontja kitágult, és az átélt szenvedések hatására már az egész emberi nem, a jelenkori történelem foglalkoztatta. Két évvel később egy kémtörténet, az Éj anyánk került ki a tolla alól, 1963-ban következett a Macskabölcső néhol groteszk és humoros, mégis megható története, amely az emberiség általában vett ostobaságára emlékezteti az olvasót. 1965-ben látott napvilágot az Áldja meg az Isten, Mr. Rosewater, az elértéktelenedett, kiüresedett lelkekkel benépesített Amerika bemutatása, majd Az ötös számú vágóhíd 1969-ben a világ egyik legnépszerűbb írójává tette.

Személyes tragédiák

A fiatal – kertvárosi – Kurt Vonnegut még egyetemistaként viselt ingében első feleségével, Jane Marie-val, valamint három gyerekükkel: meztelen felsőtesttel fiuk, Mark, aki a nevét Mark Twain iránti tiszteletből kapta, kislányuk Edie és a még csecsemő Nanny.

Vonnegut személyes élete ugyanakkor tele volt tragédiákkal. Felesége elhagyta, egyik fia idegösszeomlást kapott, amelyből csak lassan épült fel. Az író ötvenedik születésnapjára lepte meg magát A bajnokok reggelije című művével, az első írói szakaszát lezáró, legtudatosabb posztmodern regényéből később Bruce Willis főszereplésével készült film.

1976-ban született a Börleszk; a személyes indíttatású regényben a mindennapjait megnehezítő lelki problémákat „írta ki” magából.

Munkásságában ezután csökkent a fantasztikum, inkább az amerikai társadalom rajza került túlsúlyba, de a Mesterlövész, a Kékszakáll, majd a Galápagos tanúsította, hogy megőrizte csak rá jellemző ironikus hangját. 1979-ben újra megnősült, fényképész feleségével egy hetedik gyermeket is örökbe fogadtak.

Erőteljes szószólója volt az alkotmányos szabadságjogok védelmének, a nukleáris fegyverek ellenőrzésének, szívén viselte a Föld törékeny bioszférájának megőrzését. Úgy vélte, hogy a vállalatok kapzsisága, a túlnépesedés, a háborúk végül leterítik az emberiséget.

„Megmenthettük volna a világot, de átkozottul lusták voltunk” – írta, bocsánatot kérve az őt követő generációktól.”

Az írásait, interjúit átható derű ellenére Vonnegut egész életében depresszióval küszködött, 1984-ben még az öngyilkossággal is megpróbálkozott. „Kedvenc” halálnemének a repülőszerencsétlenséget választotta volna, egy Kilimandzsáró csúcsának ütköző repülőgéppel. Nem így történt: 84 évesen elesett lakásában, és 2007. április 11-én belehalt fejsérüléseibe.

Vonnegut a képzőművészet felé is gyakran kalandozott. A bajnokok reggelije például saját, leginkább filozofikus karikatúráknak tekinthető skicceivel illusztrálta, és egy időben közösen alkotott a ma élő egyik legnevesebb illusztrátorral, Ralph Steadmannel is.

Vonnegut, ahogy Ralph Steadman látta

Fotó: Ralphsteadman.com

/Forrás: MNO/

 

~ Szerző: hessenwinkel - 2012-11-12.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

 
%d blogger ezt kedveli: